Az éremnek mindig két oldala van: beszéljünk az anyaság árnyoldalairól

A Púder nélkül, amely az Athenaeum Kiadó gondozásában jelent meg, szeptember 12-én kerül a könyvesboltok polcaira, addig is négy héten át, egy-egy részletet olvashat a kötetből, csak nálunk. A szingliség kérdésköre után, most a második, exkluzív részletünkben az anyaságot boncolgatja az írónő.

Miért tabuk a rossz dolgok?

A terhesség kilenc hónapját és az azt követő időszakot mindenki csak pozitív oldalról közelíti meg. Legalábbis csak arról ír, aki ír. Valóban a világ legjobb érzése egy gyermeket hordani a szívünk alatt és aztán anyává válni, de ha valaki a terhesség vagy az anyaság árnyoldalairól is mer beszélni, azt rögtön megkövezik, és nekiszegezik a kérdést, hogy te mégis milyen anya vagy? Te minek szültél gyereket? Holott az a tapasztalat, hogy magában mindenki ki meri mondani az amúgy ki nem mondott dolgokat. A legtöbb téma mégis tabunak számít. De miért?

Cukormáz nélkül

Miért nem lehet őszintén beszélgetni arról, hogy igen, a terhesség elején borzalmasan rosszul éreztem magam, hánytam, émelyegtem vécére is csak öt naponta tudtam menni? Minden közösségi oldal tele van hatalmas pocakukat simogató anyukákkal, akik felhőtlenül boldogok, szépek, csinosak, vékonyak, mintha mindenki azt sugallná, hogy ezt várjuk el a kismamáktól. Ne panaszkodjanak! Örüljenek, hogy teherbe estek! Valójában a legcsodálatosabb dolog történt velük. Egyre gyakrabban érzünk megfelelési kényszert. És ez nemcsak a nőkre, hanem a férfiakra is igaz. Mindenáron a tökéleteset akarjuk mutatni magunkból. Ez önmagában nem is lenne baj, ha nem esnénk át a ló túloldalára: ha elismernénk a gyengeségeinket, ha mernénk bevallani őszintén, hogy mit érzünk, hogy mit szeretnénk, hogy minek örülnénk, vagy éppen miért van rossz kedvünk. Ha bevallanánk, hogy félünk. Félünk a jövőtől, az ismeretlentől. De nem tesszük. Mert van egy divat. Van egy tévhit. Így van egy elképzelt ideális kép a tökéletes kismamáról is. És aki ennek nem felel meg, az már különcnek számít. Ha túl jól érzi magát a bőrében, ha túl csinos nagy hassal is, ha mindig mosolygós, akkor azért. Irigykednek rá. Ha viszont panaszkodik, elmondja a kétségeit, megosztja veled a félelmeit, sőt, még azt is bevallja, alig várja, hogy megszülessen a baba, mert utálja már az egész terhességet, utálja azt, hogy alig bír menni, hogy fáj a dereka és hogy a lábujjkörmét is képtelen levágni segítség nélkül, vagy– továbbmegyek – szeretne már rágyújtani, meg meginni egy pohár vodkajuice- t, na, akkor tuti, hogy rányomják a bélyeget: ő bizony nem egy anyatípus.

"Hát milyen anya vagy te?"

Sokan azt gondolják, hogy az egész anyaságot úgy, ahogy van, túlmisztifikálták, túl nagy feneket kerítenek neki, pedig a világ legeslegtermészetesebb dolgáról van szó. Teljesen egyetértek ezzel. De miért? Tudja valaki, hogy miért van ez az egész túllihegve? Szerintem éppen azért, mert nem az igazságról, nem az anyaság nehéz oldaláról beszélünk, csupán a felszínről, a sablonokról. Pedig gondolom ti is azt hiszitek, amit én: hogy valóban idegesítő néha életünk értelme. Jó lenne már egy hétvége nélküle, hogy elmehessünk moziba, vagy akárhova, vagy egyáltalán… Elég volt már hányásszagú ruhában, kócos fejjel flangálni otthon. Ha szeretnénk magunkat kicsit újra nőnek érezni és csak egy picit visszakapni a „régi életünket”, akkor máris jön a vádló kérdés: „HÁT MILYEN ANYA VAGY TE ? Nem szeretsz minden pillanatban a gyerekeddel lenni?” Nem. Néha vágyom másra is. „Te már féléves korában otthagytad egy napra a nagyszülőknél?” Igen, ott. Pihenni szerettem volna. „Te beadtad bölcsibe?” Igen, be. Mert éreztem, hogy már kevés vagyok neki. Emellett pedig egy örökmozgó és semmit nem tudtam csinálni tőle otthon.

Forrás: blikkruzs.blikk.hu