Borongós idő volt, a kocsin kívül a megfagyott fák-bokrok, belül meg egy kis pára, mert a férjem mindig túlfűti az autót, úgy kell neki szólni – „Attila, vedd már lejjebb, kérlek.”
Beértünk a városba, kis utcákon próbáltunk átvergődni, a fejem messze járt, jócskán elgondolkodtam, amikor Attila felordított – „Te őrült! Agyadnál vagy? Ez főútvonal!”
EGY ÖREG BÁCSINAK KÖSZÖNHETEM A MEGVILÁGOSODÁST
Én is odanéztem, láttam, hogy egy riadt kis öregúr majdnem belénk jött a tragacsával. És, ahogy fókuszáltam vissza, előre, az útra, észrevettem egy alig látható lábfoltot az oldalablakban. Zsírossága miatt elővarázsolta a pára.
Egy pillanatra láttam magam, ahogy messzire szoktunk utazni – a lábam egy idő után a szélvédő előtt, a műszerfalon. De, soha nem raktam a lábam oldalra, hát, ki is tört volna… Itt tartottam, amikor ösztönösen lerúgtam a cipőmet – „Bocs, Atti!” – mondtam, mert neki kellett dőlnöm, hogy a lábam odanyomhassam a másik talp mellé.
AZ ENYÉM LEGALÁBB KÉT SZÁMMAL KISEBB VOLT
Egy pillanatig nem értettem, aztán az agyamat zúgva elöntötte vér, előbb, mint a felismerés, az egyetlen ésszerű magyarázat.
„Atti, te mióta szereted a trampli nőket?” – kérdeztem olyan idegesen, hogy csuklanom kellett közben.
„Mi a bánat?” – kérdezett vissza férjem, és tekintete a mutató ujjamra meredt, majd onnan a két lábnyomra. Odafagyott a szeme.
Aztán az egész világ egyetlen fékcsikorgás lett.
„Te őrült! Ez körforgalom!” – üvöltötte egy férfi az Attila felőli ablakot verve.
Na, ott szálltam ki az egészből.
Forrás: ridikul.hu
Facebook
Pinterest