Apu, hova tűntél? - kérdeztem magamtól, miközben anyukám a nappaliban zokogott

Most akkor apu örökre elment? De mégis hova? Hát itt lakik. Nem is látom többet? Most akkor haragszik rám? – hasonló gondolatok cikáztak agyamban, de az elkövetkezendő évek alatt hirtelen felnőtté váltam. Mindent megértettem, ami a családban zajlott.

Titkon reménykedtem benne, hogy megoldódik anyukámék házassága, hiszen, válni nem váltak el.

Húzták halasztottak ezt a reménytelen, mérgező se veled se nélküled kapcsolatot. Hiába ment el apu, ha utána pár hónap múlva visszajött és hiába jött vissza, ha utána pár hónap múlva újra elment.

„...hirtelen minden megváltozott és apu az ajtóban állt..."

Az iskolás éveim erről szóltak. Mikor nem egyszer próbáltam feldolgozni a feldolgozhatatlant és igyekeztem megbarátkozni a gondolattal, hogy csak anyu oldalán kell felnőjek, hirtelen minden megváltozott és apu az ajtóban állt, hogy ő, úgy döntött, hogy mégis hazajön.

Egyszer megesik az ilyen, de gyerekfejjel is felfogtam, sokadjára ez már nem helyes.

Miért játszik anyu érzéseivel? Miért nem számít neki, hogy mi mit érzünk? Hogy minden egyes alkalommal, amikor újra távozik, egy tőrt döf a szívünkbe? Miért fontosabb egy másik nő az életében?

Miért nem elég neki a békés és boldog család? Miért nem szereti anyut úgy,ahogy más szereti a feleségét? Miért okoz mindig fájdalmat? Miért pont ő, az apám, aki a legnagyobb támaszt kellene, hogy nyújtsa.

És itt jön képbe az a bizonyos apakép. Igen, miért nem láttam én sosem egy tökéletes férfi példát a szemem előtt? Vajon ez kihatással van a jelenre is? Hiszen nem bízom a férfiakban most sem. És milyen érdekes, hogy az első kapcsolatom is hasonló alapokra helyeződött...

Ez egyértelműen toxikus

Teltek, múltak az évek és sokat gondolkoztam. Nem egyszer átfuttattam az agyamon a szüleim életét. Életük nagy részét együtt töltötték. Még ezek ellenére is nagy a ragaszkodás. És értem én, hogy könnyen ellaposodik egy házasság, elhidegül két ember ennyi idő után. Ez sokak életében megtörténik. De akkor elválnak útjaik, a gyerekben is idővel rendeződik, helyre tudja tenni magában, hogy anyu és apu innentől már külön élnek.

A gyötrő, kilátástalan és bizonytalan házasságnál azonban nincs rosszabb. Ennél toxikusabb, mérgezőbb élethelyzet kevés van. Éveken keresztül hittem, hogy a család újra összeáll.

Apu hol volt, hol nem. Hol otthon lakott, hol nem. Sosem tudtam, hogy ő, hogy érez, nem is nagyon tudtam vele beszélni erről úgy igazán. Nem értettem, hiszen más családoknál egy válás lezajlik egy éven belül. Mindenki megnyugszik. Feldolgozatlan traumák, múltbéli sérülések ugyan akadnak, de idővel kialakul egy új élet.

Így viszont nem tud. Se anyu, se apu és se az én életemben. Hisz, mindig ott a remény, hogy hátha újra egy szép család leszünk.

Amikor a szívem szakadt meg...

És nem szólhatok bele, hisz nem az én dolgom. Mindig csak a gyerek maradok. Bár már régóta nem a "gyerekszerep" volt az enyém. Sosem feledem anyu kifakadásait, amelyeket oly sokszor végig hallgattam. Amikor a szívem szakadt meg, mégis tudtam, most mondanom kell valami bíztatót. Amikor egyedül ültem a szobában és az kérdeztem magamban: Apu, hova tűntél?

Eközben pedig más gyerek csak játszott nagyokat nevetve. Mit sem tudva a fájdalmakról, problémákról. Sosem tudtam azonosulni a kortársaim problémáival. Hiszen, eltörpültek az enyéimhez képest. De persze azt sem felejtem el, hogy ennél sokkal rosszabb is lehetne. Szeretetben és törődésben nőttem fel. Megkaptam a kellő odafigyelést és támogatást. Csak épp az egyensúly borult fel párszor. Hisz, apu hol volt, hol nem.

Forrás: she.hu