Anyámék kitagadnak, ha nem hagylak el!

A nő nem nézett senkire, nem fogadta a bókokat, csak ment célirányosan. Senki nem láthatta a benne dúló szörnyű haragot, csak ő érezte mélyen belül. A düh szinte szétfeszítette a mellkasát, és ettől még inkább erőre kapott. Életében nem volt még ennyire biztos a döntésében. Végre talpra állt, és önálló gondolatai voltak. A szabadságérzet jólesően áradt szét a lelkében.

Az anyja reggel azt mondta neki: - Ha vele maradsz, kitagadunk. - ez a mondat, és maga az anyja is annyira arcul ütötte, hogy csillagokat látott fájdalmában. Nem is az arca fájt igazán, hanem a szíve. Mert rá kellett jönnie, hogy a szülei, akikben évekig bízott és hitt minden szavukban, mégsem olyan jó emberek. Sőt! Rossz emberek. Persze nem minden fekete és fehér a világban.

Évekig nevelték a jó modorra, mások tiszteletére és elfogadására. Elfogadás... Gyönyörű szó. Beszélünk róla, gondolunk rá, átjárja a mindennapjainkat. Biztatunk rá másokat, és ha mi magunk úgy érezzük, valaki nem fogad el bennünket, mélységesen fel vagyunk háborodva.

Azt sajnos nem tudta, hogy a mama és a papa kivételek a saját szabályaik alól. Nem tudta, hogy a szülei is csak amolyan borivók, akik vizet prédikálnak. Nekik szabad. Nekik mindent szabad. Nekik nem kell elfogadónak lenni. Beleburkolózhatnak abba a köntösbe, amit szerintük a gyermekük iránt érzett szeretetük szőtt át.

- Nem lehetsz vele! - az apja ellentmondást nem tűrő hangja hasított a levegőben. Nem gyakran mondott ellent az apjának, de a szívnek nem lehet parancsolni. Szerette a férfit, és ezen az sem változtathat, hogy tiltják tőle. Egyáltalán, ki mondhatja meg egy 20 éves nőnek, hogy kibe szeressen bele? Ő nem egy marionettbábu. Az érzelmeit pedig nem lehet irányítani.

- Miért, apa? Miért vagytok ilyen elzárkózók? Legalább ismerjétek meg! Csak egy vacsora. Ennyit kérek. Csak beszélj vele. Halld meg a hangját, lásd a gesztusait! Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog neked. Ő egy csodálatos ember. Jó egzisztenciával, megbízható családi háttérrel. Minden klappol, apa! Szeretem őt

- Egy cigányt? - tört ki az apjából a kiáltás. Aztán néma csönd... mindketten csak bámulták egymást. Az apa mérges szuszogását lehetett csak hallani, ahogy a már kissé beesett mellkasa fel-le emelkedik a dühtől. A szemei szikrákat szórtak, és olyan hevesen lüktetett az ér a homlokán, hogy félő volt, elájul.

A nő pedig csak állt. Rezzenéstelen arccal bámult vissza az ő hősére, az apjára, akit életében nem látott még ilyen állapotban. Magában ízlelgette a szót, "cigány". Lehet, hogy ő volt naiv, lehet, hogy buta liba, de neki eszébe sem jutott, hogy a probléma innen ered.

Amikor először találkozott a férfival, csak a hatalmas barna szemeit látta. Aztán a kedves mosolyát és a kivillanó fehér fogait. Olyan volt, mint egy lányregény főhőse, aki éppen most jött elő a lapok közül. Megtestesült tökély, akit az Isten is neki szánt. Ő nem egy roma fiút látott. Ő egy embert látott, egy férfit, barátot... a jövőjét látta.

-Ha ez a probléma - törte meg végül a csendet -, akkor hát legyen. Szakítok...

Az emlékek felidézése fájón mardosta a lelkét. Hát tényleg szakított. Szakított az apjával, az anyjával, és az elavult, rosszindulatú nézeteikkel. Többé nem parancsolnak neki.

Már messziről látta a férfi kimagasló alakját a tömegben. Várt egy kicsit, hogy ő is észrevegye. Egy darabig álltak egymást nézve. Nem szóltak egy szót sem, de mindketten tudták, hogy nehéz utat választottak. Az elutasítás érzése, a rosszindulatú tekintetek és megjegyzések talán végigkísérik az életüket, hiszen az előítéleteken nem könnyű változtatni. De vállalták, hogy küzdenek.

Forrás: she.hu