Amikor lezárod a múltat

Vannak emberek, kiknek vonásait elhomályosítja a feledés köde. Egyfajta jelzésként, hogy bár elménkben még élnek bennünk az emlékek, szívünkben egyre mélyebbre húzódnak, azért, hogy helyet adjanak az újonnan érkezőknek.

Mintha egyre távolabbról szemlélnénk azt, aki annyi örömteli és szomorú pillanatot adott hozzá életünkhöz.

Mintha azt sugallná nekünk a lelkünk – lejárt a gyász időszaka – s majd csak akkor fognak újjáéledni az arcvonások, mikor szembetalálkozunk a valaha szeretettel.

Olykor a múltba vezető ajtót így zárjuk lakatra. Aztán eldobjuk a kulcsot is, jó messzire, hogy többé ne tudjuk kinyitni azt. Vannak emlékek, amiknek már nincs létjogosultságuk arra, hogy elménkben és szívünkben helyet foglaljanak. Mellettük bizonyos embereket is beterelünk azon az ajtón, hogy ne okozhassanak nekünk több fájdalmat.

Bármennyire szép volt a pillanat, amelyet újraélhetnénk általa, ott van nyomában a fájdalom is. Régi szerelmek, barátok, szeretteink arca vetül elénk. Olyan embereké, akik miatt már épp eleget szenvedtünk.

Persze az elengedés útján nem mindig megyünk végig tudatosan.

Hiszen az egyik nap még könnyeket hullatunk a távozó után, míg másnap már csak ürességet érzünk. Csak azt érezzük, hogy felszabadul mozgásunk, mert lehull rólunk egy rég magunkkal cipelt teher. Szívünk is könnyebbé válik, s lassan észrevesszük – léteznek még emberek – akikkel kölcsönösen szerethetjük egymást.

Arcvonásaink is megszelídülnek, mert letesszük kardunk, amelyet a lelkünk vont ki, azért, hogy megküzdjön a múltat éltető énünkkel. Egyre többet mosolygunk, mert végre elhisszük:

az élet, még tartogat számunkra szép és értékes élményeket.

Nem kergetünk többé ideákat, nem erőszakoljuk a lelkünk egy fájdalmas és sivár múltba. Mert végre el tudjuk hinni, hogy képesek vagyunk életünket folytatni anélkül is, hogy valakitől azt várnánk, hogy értünk éljen.

Forrás: miragemagazin.hu