A szerelem mindenhol ott van

Nem szeretnék zsákbamacskát árulni: ebben a riportban értelmi sérült felnőttekről, a párkapcsolataikról, a lakóotthonban töltött életükről lesz szó. Ez nem hollywoodi tündérmese, itt nincs happy end – hacsak Peti a héten meg nem kéri Sandi kezét, bár állítása szerint ő csak „az engedélyre vár”. (Ahogy Balázs, a másik fiú is vett néhány éve egy gyűrűt Tündének, de végül „csak” karácsonyi ajándék lett belőle.) Sóskút, a Kaláka Felkészítő Otthon Alapítvány lakóotthona. A megadott címen felújításra szoruló családi házat találunk. A kapuban ugató kutya fogad, akihez egy szemüveges fiú siet, hogy lecsillapítsa. Ekkor jön elénk Kassai Erika, a lakóotthon vezetője, hogy bevezessen bennünket a családi ház konyhájába. „Addig nem kezdtük el a főzést, amíg nem érkeztek meg!” – mondja. Kicsit zavarban vagyok. Nincs bennem kész forgatókönyv, hogyan barátkozom össze percek alatt három értelmi sérült felnőttel annyira, hogy a szerelmi életükről beszélgessek velük. Mint utóbb kiderült, az aggodalmam alaptalan volt.

Nem család, de otthon

A Kaláka Felkészítő Otthon Alapítvány két lakóotthont üzemeltet négy-, illetve hatfős lakóközösséggel Pusztazámoron és Sóskúton. „A mi otthonaink úgynevezett rehabilitációs célú lakóotthonok, ami azt jelenti, hogy elméletileg öt évig élhetnek itt a gondozottjaink. Vagyis öt év alatt kell felkészítenünk őket az önálló, egyéni életre” – vázolja a helyzetet Erika. Azonban amennyiben a szakértői bizottság az öt év elteltével azt állapítja meg, hogy az érintett lakó részben rehabilitálható, akkor köthetünk velük ellátási szerződést, amely alapján akár életük végéig itt maradhatnak. Tapasztalataink alapján az itt lakók az esetek igen csekély százalékában válnak öt év alatt önállóvá. Természetesen azért vannak pozitív példáink is! Volt már olyan lakónk, aki nemcsak szerető párkapcsolatra talált, de a fiú családja segítő hátteret is nyújtott a fiataloknak, összeházasodtak és gyermekük is született. Azonban amikor egy újabb jelentkezővel kapcsolatban keresnek meg minket, sosem szoktam azzal hitegetni senkit, hogy felveszem a várólistára és várjon türelemmel.”

Az itt élő gondozottak státusza nagyon stabil, vélhetően évekig nem szabadul fel egyetlen helyük sem. Erika már tíz éve dolgozik az alapítványnál, de akik most a pusztazámori házban élnek már akkor évek óta itt éltek. – Miért „csak” otthon? – Nem szeretjük családként említeni ezt a közösséget, inkább csak az otthonukként nevezzük. Azért, mert a helyzetük nagyon speciális. Sokuknak egyáltalán nincsenek élő családi kapcsolataik a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Amennyiben mi egy családnak neveznénk az itteni közösséget, óhatatlanul bizonyos szerepeket osztanának és családtagként tekintenének ránk. De tudomásul kell vennünk és észben kell tartanunk, hogy nekünk segítőknek ez a munkahelyünk, ahová reggel nyolckor érkezünk és ahonnan este hatkor a saját családunkhoz hazamegyünk. A pusztazámori házban két pár lakik élettársi kapcsolatban. Az esküvőt Petiéknél Sandi egyértelműen igényelné, Balázséknál Tünde még bizonytalan, de kacérkodik a gondolattal. A fiúk azonban – mondjuk úgy – még szemérmesek a témát illetően. Ők jöttek át Sóskútra, hogy beszélgethessünk – pontosabban hárman közülük, mert Balázs párja, Tünde épp dolgozik. Sandi és Peti már 18 (!) éve vannak együtt, Tünde és Balázs pedig nagyjából 12. Peti egy kertészetben dolgozik. Sandi állapota nem teszi lehetővé a munkavállalást, ő (ahogy Balázs is) otthon van. Tünde pedig egy hidegkonyhán dolgozik Budapesten. Aki Pestre jár fel dolgozni, az minden nap öt-fél hat körül kel, elkészíti a reggelijét, felül a buszra, a nap végén pedig hazabuszozik és boldogan fogyasztja el a meleg vacsorát, amit a többiek aznap otthon főztek

Az aktuális menü sóska krumplival és tojással, így hát a krumplipucolásba én is beszállok. Peti ott terem a tűzhely mellett és felteszi a sóskát, Balázs mindenhol besegít, ahol kell (keres nekem egy nem túl éles kést), Sandi pedig pucolni kezdi a krumplit. És közben minden további nélkül mesél: hogy főzni ő is tud, de az egyensúlyproblémái miatt nem állhat a tűzhely mellett. Hogy esténként, ha nem tévéznek (mert nem jó egész nap a tévét bámulni), akkor szeret olvasni (most épp azt, amit Petitől kapott karácsonyra, egy környezetvédelemmel foglalkozó könyvet), vagy mesét mond Petinek, vagy olvassa a Bibliát, mert hétvégente ő olvas fel a templomban. Peti munka után és hétvégén, ha nem szerveznek valamilyen közös programot, akkor szeret a kertben bíbelődni, hiszen ilyenkor nyáron van ott munka bőven.

„Szeretek a kertben lenni, mert megnyugtat„ – mondja. „Ha valami miatt indulatos vagyok, akkor ott megnyugszom. Persze nem vagyok az az indulatos típus, de néha én is mérges tudok lenni…” A hétvégi programokról kiderül, hogy Sandi és Peti kimondottan aktív életet élnek, gyakran kirándulnak hosszabb-rövidebb utakra. „A múlt héten a Városligetben voltak kutyakiállításon, de rendszeresen szerveznek maguknak önálló programokat, kirándulásokat, buszos utakat a környéken” – meséli Erika. „Sőt, Petinek fiús programjai is vannak, olyankor Sandi otthon marad, ő pedig a barátaival találkozik.” „Sok barátod van?” – kérdezem. „Nem sok, de ők igazi barátok, akikben megbízom és nem érdekli őket, milyen vagyokb – mondja Peti. „Nem sok emberben lehet megbízni, a lányokban sem mindig…” És már témánál is vagyunk. Mint megtudtam, Petinek nem Sandi az első kapcsolata, de az a történet brazil szappanoperába illő csavarokkal zárult. Mindannyian itt, a lakóotthonban ismerték meg egymást és a barátságokból az évek alatt szerelmek szövődtek. De a szerelmi élet itt sem zökkenőmentes.

„A párkapcsolataik ugyanolyan buktatókkal és konfliktusokkal telítettek, mint bármely más embernek” – meséli Erika. „A mindennapos vitáiknak természetesen mi is részesei vagyunk, sokszor ugyanazokat a lemezeket hallgatjuk végig nap nap után – és már mi is unjuk őket. Balázs például előszeretettel bombáz hétvégente is a Facebook Messengeren üzenetekkel, hogy már megint min vitáztak össze. Mondtam már neki, hogy hétvégén pihenni szeretnék, nem kívánok a vitáikkal foglalkozni, de továbbra is írja az üzeneteket. Egy idő után nem válaszolok rá. Ebből tudja, hogy azt szeretném, ha ezzel békén hagyna. Ugye, Balázs? Mit jelent, ha látod, hogy elolvastam az üzenetet és nem válaszolok rá?” „Hogy hagyjál békén” – mondja Balázs tettetett bűntudattal.

Szex? Az van. Miért ne lenne?

Nehéz ezekhez a „fiatalokhoz” viszonyulni, mert az ember akaratlanul is gyerekként kezeli őket, pedig akár már negyven felett is járnak (az otthonban lakók életkora 30 és 41 között van). Sandi például idősebb nálam. Fizikailag tehát nagyon is felnőttek, szőrösödnek, őszülnek, kopaszodnak, ráncosabbak lesznek az évek alatt, mint mi mindannyian. Miért is ne lennének? És ugyanennyire igénylik és vágynak a szerető érintésekre is és a szexre. Álszent dolog azt gondolni, hogy egy értelmi fogyatékos felnőttnek nincsenek nemi vágyai. Hogyne lennének! Sőt, a lányok szerint „nem lehet mindig csak ARRA gondolni!”, vagyis a fiúk többször próbálkoznak be esténként, mint amire a lányok kaphatóak lennének. „A fogamzásgátlás egy fontos téma, amit mindig részletesen megbeszélünk velük” – mondja Erika. „Bármilyen kérdésük van, semmit nem bagatellizálunk el, olyan ez, mint a tizenéves kamaszoknál. A gyerekvállalásról is szoktunk beszélgetni. Hivatalosan például Sandiéknál sem lett kimondva, hogy ne születhetne kisbabájuk. Abban állapodtunk meg velük, hogy egyelőre még túl nagy feladat lenne számukra egy gyermek biztonságos ellátása, ezért védekezzenek a nem kívánt terhességek ellen. De benne van a pakliban, még a folyamatos hormonális fogamzásgátlás mellett is egy esetleges teherbeesés. Mi senkit nem kötelezünk arra, hogy vetesse el vagy adja állami gondozásba a gyermekét. Alapelvünk, hogy a család és gyermekvállalás megélése alapvető jog és ezt mi tiszteletben tartjuk. Amennyiben a teherbe esés mégis bekövetkezne, akkor le kell ülnünk és felelősséggel végiggondolnunk a lehetőségeinket.”

Rengeteg mindenről beszélgettünk még az alatt a két óra alatt, amit az otthonban töltöttem. Arról, hogy hogyan kerültek ők éppen ide (volt, aki az utcáról, volt, aki elhanyagoló rossz családból), hogy mennyire látják borúsan a jövőt a segítők, hiszen a teljes ápolási költséget legtöbben nem tudják kifizetni, ezért méltányossági alapon lakhatnak itt. Vagy arról, hogy az állami normatíva a segítők bérére sem elég, a pályázati lehetőségek szinte teljesen elapadtak (most épp közel a 400. helyen vannak egy pályázati rangsorban…), az adományokat az emberek többnyire nem a lakóotthonoknak adják, az adó egy százalékból szinte semmi sem jön be, mert mindenki az ovinak, az iskolának vagy a menhelynek utalja és ők többnyire (érthető módon) az utolsók a fontossági sorrendben, a házak állapota pedig rohamosan romlik. A két óra elteltével én autóba ültem és hazaindultam. Azon gondolkodtam, mennyire szerencsések a sóskúti és a zámori ház lakói, hogy egyáltalán bejuthattak ezekre a szeretettel teli és hosszú távon biztonságot nyújtó otthonokba. Ahol valóban azon dolgoznak a segítők, hogy az itt élő emberek a képességeikhez mérten a lehető legnagyobb önállóságot érjék el és legalább minimális esélyük legyen a felnőtt létük identitástudatának megélésére.

Az akadékoskodni vágyók belemehetnek abba a vitába, elvi szinten hogyan lehetne „globálisan megmondani a tutit” az ilyen otthonok finanszírozhatóságáról és úgy általában, mit hogyan kellene tenni. Én nem emiatt jöttem. Azokat a sztereotípiákat szerettem volna lerombolni, melyek szerint az értelmi fogyatékos felnőtteket örökre gyerekszerepre kellene ítélni pusztán azért, mert bizonyos képességeik valóban megragadtak egy néhány éves gyerek színvonalán. Így van, egyes részképességeket tekintve bizonyosan, másokban viszont ugyanúgy szárnyalhatnak, mint egészséges kortársaik. A szerelem például ilyen: szárnyakat ad, vágyakat teremt, indulatokat szül. Még egy rehabilitációs célú lakóotthonban is.

Forrás: ridikul.hu