A szerelem bolondja
Akkor is szerettelek, amikor a legkevésbé voltál szerethető. Amikor megbántottál tetteiddel és szavaiddal. Semmi sem volt, amit nem bírtam volna tőled elviselni, annyira a rabod voltam. „Az ember nem azt szereti, akit akar, hanem akit tud.”- Én egy lelkileg sérültet tudtam szeretni.
Azt képzeltem betapaszthatom szívedet és gyógyírod lehetek, de te nem erre vágytál tőlem.
Azt hitted, nekem van szükségem rád, ezért a testemet szeretted. Egymás sebeit akartuk betapasztani, de végül csak még mélyebb fájdalmat okoztunk. Csak, mert nem tudtuk hogyan adjuk azt, amire a másik lelke szomjazik.
Szenvedtünk együtt és külön. Arcunkat egyre több barázda szántotta. Láttam, mikor megriadtál, mert rájöttél: érzéseim vannak irántad.
Egyre gondterheltebb lettél, mert rabbá váltál és menekültél volna előlem.
Sosem gondoltál bele addig: nekem ennyi nem elég. Elhitted, mert el akartad hinni, nekem – ugyanúgy, mint neked- csak játék minden.
A végén egyre nagyobb lett a csend közöttünk, s egyre mélyebb a szakadék. Én még kész voltam átugorni hozzád, megkockáztatva, hogy a végtelen sötétségbe hullom, de te már lélekben távoztál. Csak a tested adtad, nem a szíved, s végül megértettem: hiába teltek el évek, benned sosem születtek irántam érzések.
Nem tudod még ma sem: engem te tettél a legboldogabbá és a legszomorúbbá. Melletted láttam magam utoljára igazán szépnek és rútnak. Ezért bármit elnéztem eltűrtem, hogy egy szeletet kapjak belőled.
Édes Istenem, milyen nagyon szerettelek és milyen végtelenül ostoba voltam!
Facebook
Pinterest