Tegye a szívére a kezét mindenki: ugye, néha, de lehet, annál sokkal gyakrabban megyünk bele felesleges kommunikációs zsákutcákba, ahol a fókusz nem a szükséges, a békét elősegítő információ átadásán, sokkal inkább az elhallgatásán van. Még pontosabban: amikor nem, a francért se mondjuk el, mi is valójában a baj (megsértettek, beszóltak, elfogadhatatlan volt a hanghordozás, nem ugrott időben… az a másik), inkább azt várjuk, a másik találja ki, mi történt. Találgasson. Törje a fejét. Szenvedjen. SZENVEDJEN.
Játszmázunk sokat egymással, sose értem, miért
Minek? Mikor tudjuk, tényleg tudjuk, a játszmázással ugyanoda lyukadunk ki majd megint, ahova már ezerszer. A semmi partjára. Kommunikációs sivatagba, ahol a hümmögés, a vállvonogatás, a hátat-fordítás az úr. Az aszalja a lelket, roncsolja a kapcsolatot. Ahol szomjazzuk a másik hangját, érintését, szerelmét, de nem, még véletlenül se ad enyhülést a másik. Baktassunk csak a sivatagban jó szóra, őszinte párbeszédre, szeretetre szomjasan.
Pedig lehetnénk csobogó patak is
Lehetnénk bizony. Ahol lehet fröcsögni is, átázni, dideregni, kiadni a bosszúságot, nagyokat loccsanni egyik vagy másik parton, de aztán valahogy a csúszós kövek között átvergődve, mégis egy irányba sodródhatnánk, egy mederben, együtt tovább.
Miért annyira nehéz egy egyszerű kérdésre választ adni? Félelemből – jaj, ha megmondjuk, baj lesz. Mert a múltkor is megmondtuk, és akkor igenis NAGYOBB lett a baj…. Jobb a csend, az elhallgatás, akkor talán megússza a kapcsolat megint. Hátha csak úgy MAGÁTÓL majd megoldódik. Hárítjuk hát a kérdést, nem felelünk vagy (vissza) támadunk. Ha már baj lesz, vigye el a másik a balhét, legyen rajta a felelősség. Mondja ki ő. Vagy hallgasson. És leginkább szenvedjen. Mert mi is szenvedünk. Fuldoklunk a hallgatástól, a torkunkon akadt szavaktól. A soha meg nem fogalmazott, szóvá nem tett dolgoktól.
Szerintem mondjuk ki
Akkor is, ha egekig ér majd a baj. Akkor is, ha kiabálás lesz. Számonkérés, odamondogatás. A másik felmenőinek csúf szidalmazása. Sérelmek évtizedekig visszamenő felemlegetése. Hibasorolás. Zokogás. Ajtócsapkodás. Akár ideig-óráig tartó hazafutás, elköltözés. Mondjuk ki végre. Mondjuk ki végre, mi nők is, ha úgy hozza az élet. Mert a mellettünk élő ember is szavakból ért. Ne a fejünkben zajló néma (feltételezett) párbeszéd alapján hozzunk döntéseket, ne az alapján szenvedjünk. Ha már baj, akkor legyen neve annak a bajnak.
Mert a szőnyeg alá seprés nem segít. Akkor se, ha az a sepregetés azért történik, mert félelmeink ragadnak torkon: jaj…
- el fog hagyni a másik
- megbocsáthatatlan, ami történt
- mi lesz velem, ha egyedül maradok
- mi lesz a gyerekkel
- hogy élek meg, hogy osztozunk a házon, a kocsin
- mit szólnak majd a szülők, a rokonok
Én amondó vagyok, akkor lesznek igazán élesek ezek a kérdések, ha a párkapcsolatban az elejétől kezdve hallgatunk. Vagy ha az akár ingerült, nekünk szegezett kérdésre az az egy válasz van a tarsolyunkban, hogy: SEMMI.
Mert a SEMMI, az nem válasz. A SEMMI az félelem, tiszteletlenség, bosszú, érzelmi zsarolás, hárítás, gyereklétből fakadó gyerekválasz. Egy felnőtt igazi választ ad a kérdésre. Akkor is, ha az nem tetszik majd a másiknak. Ha az a válasz további kérdéseket szül, és a sok kérdés még többet. Kínos kérdéseket. Ha az a válasz határokat feszeget majd. Hiteket döntöget vagy illúziókat rombol le. Vállaljuk be bátran a válaszainkat. Aztán oldjuk meg együtt, vagy lépjünk tovább.
Forrás: ridikul.hu
Facebook
Pinterest