A párkapcsolat észrevétlen gyilkosa

Gyerekkorunkban a mesék és a rajzfilmek alapján kitalálunk magunknak valakit, egy szőke herceget, aki majd eljön értünk egy fehér lovon, persze előtte még kiállja a három, bátorságot, rátermettséget és furfangot igénylő próbát, megküzd a sárkánnyal és a boszorkánnyal, s mire végre elér az ablakunk alá, szerenádot ad, vagy elrabol, és miközben a tarka virágos réten kézenfogva sétálunk vele a madarak játékos csiripelését hallgatva, a tökéletes mosolyával és elbűvölően ragyogó szemével felénk fordul és örök szerelmet vall…

Aztán találkozunk a valósággal. Meghúzzák a hajunkat, incselkednek velünk, hagyják, hogy lemásoljuk a matekházit, vagy ők kérik el tőlünk a nyelvtant, válogatáskazit csinálnak. Meghívnak egy pohár italra, talán még fel is kérnek táncolni, bejelölnek, értünk jönnek, talán még késnek is, fizetik a mozit, a vacsorát, vagy ők főznek nekünk. Virágot hoznak, lájkolnak, meglepnek egy tengerparti nyaralással, megfogják a kezünket, megcsókolnak a naplementében. Vagy elfelejtik a szülinapunkat, buliznak és rengeteget dolgoznak, folyamatosan fáradtak, eljárnak a haverokkal, észre sem veszik, hogy fodrásznál voltunk, természetes nekik, hogy főzünk, mosunk, takarítunk, a kanapéról jó, ha a meccs szünetében felkelnek, különben semmi nem lehet fontosabb, mint hogy mi vigyünk be még egy kis sós mogyorót a konyhából. Féltékenység, düh és feszültség – valóban ilyen párt szerettünk volna magunk mellé?

Elvárások hálójában

Felnőtt fejjel tisztában vagyunk azzal, hogy senki sem tökéletes, hogy az általunk elképzelt férfiideál valójában nem létezik – megközelíteni meg lehet a szintet, de elérni szinte lehetetlen. Elfogadunk, kompromisszumokat hozunk és belemegyünk, benne maradunk egy-egy kapcsolatban, amitől várjuk, hogy működjön, hogy jó legyen, hogy egyszer csak arra eszméljünk, boldogok vagyunk. De valahogy elmarad. Telik-múlik az idő, feszültek vagyunk, idegesek, egy újabb lemondás, egy következő csalódás. Merthogy folyamatosan csalódunk a másikban. Hová lett az a régi tűz belőle? Korábban olyan udvarias volt! Miért nem vesz nekem meglepetéseket, mint annak a másik nőnek a pasija? Miért nem keres többet? Mikor költözünk nagyobb házba? A végtelenségig lehetne sorolni azokat az elvárásokat, amikkel belemegyünk egy kapcsolatba, mert szeretnénk hinni, hogy a másik az igazi, az egyetlen, akire egész életünkben vártunk. Aztán egyszeriben szembesülünk vele, hogy egyáltalán nem az. Mi meg ott állunk három (vagy még több) boldogtalan évvel a hátunk mögött, és nem értjük, hogy mit rontottunk el.

Már a kapcsolat elején érdemes lenne kívülről nézni a másikat, hogy reálisan lássuk, milyen valójában. A személyisége, a tulajdonságai – vajon valóban megfelel a számunkra, vagy csak elképzeltünk valakit, akit aztán hiába keresünk, soha nem fogjuk megtalálni benne. Minden nap szembesülünk, minden nap csalódunk. A kapcsolatunk pedig napról napra közelebb kerül a végéhez.

Feltétel nélküli szeretet

Jó lenne, ha képesek lennénk a tökéletes elfogadásra. Ha a másikat nem szeretnénk megváltoztatni, hanem úgy szeretni, ahogy van, az összes hibájával és erényével együtt. Feltétel nélkül. Amikor nincsenek elvárások, mindenki olyan lehet, amilyen, nincs szükség játszmákra, hazugságokra. Csak őszinteség létezik. Felemelő állapot lehet, nem igaz?

Forrás: ridikul.hu