A megfelelő ember

A megfelelő embert a következő hazai és nemzetközi terminusokkal is illethetjük: igazi, Ő, a nagy Ő, Mr. Big, Prince Charming, az ideális férfi. A megfelelő ember sokszor álruhában jár, és nem ölti magára azon tulajdonságok nagy részét, amelyeket a női magazinok burkoltan alapfeltételként megjelölnek. Mindezek ellenére előfordul, hogy a megfelelő ember kizárólag a mi szemünkben vált tökéletessé, mégis úgy teríti be reménysugárral az életünket, mint nyári napfelkelte után az első melengető napsugár a harmatos mezőt.

A szemünkben ő tökéletes, számunkra megfelelő, beleillik életünk díszletébe, mintha mindig is ott tett-vett volna körülöttünk, nem kirívó, nem harsány, nem taszít. Eljön az idő, amikor már nem akarunk állatszelídítők lenni, már nem vágyunk a rosszfiúkra, elég volt a sok lelki szado-mazo pillanatból, már nem ugráltatunk oroszlánt tüzes karikán, és elég volt a lecsorgó, fekete szemfestékes, közösségi portálra tapadó, szeparációs szorongásos hétvégéből. Nyugalomra vágyunk. Már nem jelent kihívást a hívjam-ne-hívjam dilemma, inkább sanyargat, letennénk már a gyanakvás terhét.

A megfelelő ember jelenlétében nem csak a feromonjaink csapnak össze vadul és írnak le bonyolult szerelemkémiai egyenleteket. Ha kizárólag ez történne, hamar kifogyna a testi vonzalom tankja, a szenvedély alábbhagyásával, már nem tudnánk mivel újratölteni. Ott sorakozna elhagyatottan az őszinteség, a tisztelet és a bizalom, de nem lenne hová feliratkozniuk. Inkább szép lassan elillannak, ilyenkor a kapcsolatnak is vége szakad. Újrakezdhetjük a menetelést, valakinek az ölelésében jó volna révbe érni már.

A megfelelő ember társaságában lelki és testi komfortérzetet élünk meg. Igazi énünket mutatjuk, nincs szükség egy tetszetősebb, ideálisabb személyiség bevetésére, nincs másik arcunk. Nincs bilincs a nyelvünkön, magabiztosan, felszabadultan kommunikálunk. Nincsenek kínos, lélekrágcsáló csendek, nem halljuk a falióra ketyegését, együtt repül az idő. A kommunikáció mindkettőnk számára élvezetes, boldogan osztjuk meg gondolatainkat egymással. Nincsenek felszínes üresjáratok. A csendet nem fülsüketítő csendként érzékeljük, hanem saját gondolatainkban való, privát barangolást.

Forrás: stylemagazin.hu