Miért lép félre vagy lép tovább a pasi? Hát a szebb, izmosabb, feszesebb, fiatalabb, menőbb nőért – igen, ezt gondolhatnánk sokan, és ez is a valóság része, és igaz. De nem mindig, vagy ha a látszat ezt is mutatja, a teljes igazság egészen máshol keresendő.
Bűntudat nőknél, bűntudat a férfiaknál
Éppen ezért ez az általános vélekedés sok szempontból veszélyes és romboló. Egyrészt a férfiak gondolkodását és viselkedését minősíti és egyszerűsíti le, másrészt az elhagyott nők, kedvesek, feleségek önhibáztatását – a bűntudatot – élezi ki a végletekig. Mert ha valaki abban a hiszemben marad egyedül, hogy ha időben és eleget tornázott volna, ha feszes maradt volna fenékfronton, ha formában marad, ha hetyke marad a melle, ha áramvonalas csípővel várja haza a párját, és nem narancsbőrös combokkal, akkor mellette maradt volna az a férfi. Nos, az teljesen feleslegesen túráztatja magát ezen. Mert nem. Csupán ettől nem marad. De ennek híján sem feltétlenül lép tovább. Kell ott más is, vagy fel kell lépjen egyéb hiányosság is, amely kibillenti egyensúlyából a kapcsolatot.
Például egymásra nem figyelés, túl nagy felelősség, önzés, sérült énkép, megváltozott életritmus, lemondások, elvárt áldozatok, amikből köszöni, mégsem kér a férfi. A női test aktuális állapota ha szerepel is a feketelistán, valószínűleg a legalján kullog – de erre az okra a legegyszerűbb és a legkevésbé kínos rábökni. Ha ez, hát ez, nem kell gondolkodni, belső harcokat vívni, belülről változni, engedményeket tenni, szövetséget erősíteni oda-vissza. Vagy ilyen sincs, néha nem a kapcsolatban kell keresni az okot, hanem a távozó személyiségében. Mert olyan is van. Nagy csalódás, amit fel kell dolgozni valahogy.
Tisztázzuk azt is, mert fontos: a női test rendkívül sérülékeny. Sok mindent kell elviseljen. Várandósság nélkül is hamarabb roggyan, mint a férfiaké, mert ilyen és kész, lazábbak a kötőszövetek, vékonyabb a bőr. Ragozhatnánk. A várandósság azonban elképzelhetetlenül nagy trauma a szervezet számára, kész hormonvihar, amely igenis képes átírni a szervezet működését. Megváltoztatja például az anyagcserét. A női test ÁTALAKUL. És ez így van jól, így van kitalálva, okos a természet, és az utód érdekeit preferálja. Tiszta sor. Úgy nyúl bele a nő szervezetébe, hogy az a babának, a növekvő magzat igényeinek, fejlődésének megfeleljen. Tényleg így van jól. A szülés után (remélhetőleg) egy egészséges baba a jutalom és a vigaszdíj a meggyötört, igénybe vett testű anyának. Ha rossz érzéseket is kelt a megváltozott alak, valójában egy jó ideig az anya agya nem ezen pörög. Lehet, hogy kerüli a tükröket, lecseréli a ruhatárát, vagy apa nyúlott pólóit nyúlja le, de ösztönből nem erre koncentrál. Hanem a gyerekre. Mások azok, akik folyton szembesítik „testbűneivel” – mások azok, akik teljesíthetetlen elvárásokkal gyötrik. Akik torz, sőt megkockáztatom veszélyes tükröt tartanak bombatestű celebfotókkal (szült, egy deka nem maradt rajta, lám, egy hónappal a szülés után már kockahasat villantott).
A világ hozzáállása miatt jön a szégyen
Nem azért szégyelli magát, mert megváltozott, hanem azért, mert egy olyan világban élünk, amely ezt a változást nem fogadja el természetesnek, sőt, elítéli, kigúnyolja. És az anya tudja, hiszen szembesül vele: többé nem tartozik a (világ szerint elfogadott) JÓ nők közé. Meghízott. Formátlanná vált. Pedig csak anya lett, és magán viseli anyasága jeleit. És meglehet nagy munkával, sok-sok tornával, diétával visszaszerezhetné a (majdnem) eredeti formát, de ehhez nem mindenki tud ugyanannyi energiát megmozgatni. Nem vagyunk egyformán erősek, és nincs is igazság ezen a területen, eltérő a genetika, van, akinek pár kilót kell ledobni csupán (nem, nem KELL, ez nem is lehet elvárás), másoknak meg akár több tíz kiló a plusz. De ha nincs is túlsúly, hány édesanya viseli magán az egyéb változásokat: a mell megereszkedését, a hason feszülő tigriskaromnyomokat, a kettényílt hasizmot, a szélesebb csípőt, a megváltozott vázrendszert. Hány édesanya szenved gerincfájdalmaktól, meggyengült hólyagtól, laza/hiperérzékennyé vált hüvelyfaltól.
Emiatt indulhatnak aztán el olyan folyamatok, amelyek rossz irányba visznek, meginog, sőt elillan az önbizalom, sérül az önértékelés, elbizonytalanodik női értékeiben a megváltozott testű édesanya.
Azt hiszi, mert ezt hiteti el vele a világ, hogy ő már nőként kevésbé értékes, kerüli a kapcsolódást párjával, kevesebb a szex, újra szemérmessé válik, és igen, férfi legyen a talpán az a férj, aki minden előzetes lélektani képzés nélkül képes kicsalogatni párját ebből az állapotból. Nagyon kell szeretni a másikat, és JÓL kell szeretni ahhoz egymást, hogy ezen a kritikus időszakon átlendüljenek úgy, hogy közben nem sérül nagyon, sőt végletesen a párkapcso
Sokaknak sikerül, de vannak sokan, akik ebbe (vagy ebbe is) belebuknak
Mert emellé ott van a baba is – az élet értelme. A megszaporodott, addig soha nem volt feladatok anyának, apának egyaránt. A sötétben tapogatózás. A bizonytalanság az új szerepben. A tévedések. A nem megfelelő döntések. A felelősséghárítás vagy a felelősség elvárása. Bűnrossz kommunikáció. Vádaskodások. És aztán az elhallgatás. A más felé fordulás. Az anyuka jellemzően a gyerek felé fordul és esetleg kirekeszti élete párját, de ha mégsem, akkor is a gyerek az első, a mindenek előtt való. Mert ebben megkérdőjelezhetetlen. És mert persze ebbe menekülni – a világ szerint is – ér.
A férj, az apa meg esetleg akkor is kirekesztve érzi magát, ha nem ez a cél. És meglehet, imádná ő életre-halálra narancsbőrbe burkolózott, testesebb párját is, meg se látja rajta a pluszkilókat, hiszen ÖLELÉSRE, gyengédségre, összebújásra vágyik. Csak nem biztos, hogy jókor, jó ütemben, a megfelelő formában kopogtat. Kívül marad. Az anya meg egyedül.
Akkor is, ha meghízott, akkor is, ha nem. Akkor se, ha meghízott, akkor se, ha nem. A szövetségen múlik sokkal inkább. A kölcsönös figyelmen még inkább. Egymás szeretésén leginkább. Kilóktól függetlenül.
Forrás: ridikul.hu
Facebook
Pinterest