A karrierem fontosabb volt nálad...

Nem azért, mert ő rossz ember lenne, de még csak nem is azért, mert felbukkant egy harmadik szereplő. Egyszerűen rádöbbentem, hogy egyáltalán nem illünk össze. Hiába szeretem a reggeli összegyűrt ábrázatát, az alvástól enyhén izzadt testét, a jó erős karjait. A gondolatait, a munkamorálját és persze az elemi erővel magával ragadó szexet. 

Azt hiszem, azt már akkor is konstatáltam, hogy soha többet nem lesz részem olyan jó szexben. Vele tízből kilenc nemcsak jó volt, hanem maga az eksztázis, az önkívület. Az a fajta, amikor a sokadik orgazmusod után már tényleg azt sem bánnád, ha itt és most vége lenne világnak.  

Hogy akkor mégis miért? Hiszen életben lehetett volna tartani a szerelmünket, ha nem lettünk volna átkozottul más életszakaszban. De abban voltunk, és ezen sajnos a perzselő szerelem és a földöntúli orgazmus sem segített. Ő úgy érezte, már minden adott a családalapításhoz, akár jöhetne is a baba, és utána a következő... Nem akarta megérteni, hogy habár én is szeretnék családot, előtte még szeretnék bizonyítani magamnak is. Hogy vannak más vágyaim is, amiknek eléréséért egész eddigi életemben dolgoztam, és ezt nem akarom csak úgy kidobni az ablakon.

Akkor még nem volt meg a diplomám, és nem volt munkatapasztalatom. De egy cég már tárt karokkal várt a fővárosban. Értelemszerűen nem felsővezetőnek, de alternatívát kínálva, hogy a jövőben azzá válhassak. Kérdés nélkül is tudtam, hogy ő nem fogja felforgatni miattam az életét. Nem akar addig várni, amíg én elérem a kitűzött céljaimat. És nem is vártam volna el.

Persze megtehettem volna, hogy feladom az álmaimat, és mellette maradok. Talán képes lettem volna új álmokat szőni. Bevallom, csábító volt a gondolat, hogy benne maradjak a látszólagos tutiban. Volt egy takaros kis háza a Mecsek oldalában, autószerelő műhelye Pécs határában, jó fej haverjai és egy német juhászkutyája, Zsepi. Idilli? Szerintem is. Kivéve, hogy nem álltam készen a családalapításra.

Mert úgy éreztem, önálló nőként még nem teljesítettem be a sorsomat. És megriadtam a közös életünk várható kimenetelétől. A teljesen egyértelmű ténytől, hogy beleülök a "készbe". Az édes - nem is annyira - kicsi házikóba a kutyával meg a fenséges panorámával. Láttam magam előtt a cukipofa gyerekeinket és az öregedő énemet. Megrémített, hogy eljöhet az a pont, amikor kirepülnek a skacok, és nekem nem marad más, mint a ház a rendben tartása. 

Meg esetleg valami alibi munka, hogy azért én is azt érezhessem, hogy anyagilag is hozzáteszek a közös életünkhöz. El akartam hitetni magammal, hogy boldog lehetnék az általa teremtett életben. Csak közben azt éreztem, hogy kalitkába zárnám a bennem rejlő ambiciózus nőt.  

Veszettül vágytam egy jó állásra. Az érzésre, hogy nem hiába tanultam, nem hiába küzdöttem magam végig a vizsgaidőszakok kálváriáján. Nehéz volt belátni, hogy nem fogjuk megtalálni a közös nevezőt. Pusztítóan fájdalmas volt az első külön töltött éjszaka. A felismerés, hogy milyen eszméletlenül szeretlek. Hiába tudja az agyam, hogy jól döntöttem, a szívem dübörgött érted. Te meg nem értetted, hogy ha tényleg ennyire szeretlek, miért léptem le. És egy idő után már én sem.

Csakhogy időközben - így utólag hála az égnek - belibbent az életedbe az asszony, aki nem ódzkodott a gyerekvállalástól. Ezért aztán én még javában romokban hevertem, amikor te már büszke apaként újságoltad, hogy lányod született. Ez volt az a pont, amikor rájöttem: lehet, hogy belepusztulok a szívfájdalomba, de jól döntöttem. A forgatókönyvszerű asszonysors nem az én pályám. De azt elárulhatnád, hogy a lányod miért a Hella nevet kapta! Hiszen elvileg az az én kedvencem, és te ki sem állhatod...

Forrás: she.hu