A jót szeretni könnyű, én azt kérem, te a rosszat szeresd bennem!

De most én kérem, hogy vess egy pillantást a gyengeségeimre is. Azt akarom, hogy lásd bennem a gyarló embert. Szó sincs róla, hogy előre mentegetőzöm, és mosom kezeim, azzal a felkiáltással, hogy: "Nem tehetek róla, én már tíz/húsz/ötven év múlva is ilyen leszek." Megígérem, hogy dolgozom magamon, de nem biztos, hogy minden hibámat sikerül kiküszöbölni - ha pedig igen, hát jönnek helyette újak.

Szóval, most döntsd el, tudsz-e mindenestől szeretni! Mert ha titokban arra készülsz, hogy bizonyos dolgokban úgyis átformálsz, az már régen rossz.  

- Szeretsz a rossz napokon is, amikor csak morcosan iszom a kávét, idegesít minden, ami körülvesz, és még a te hangodat sem akarom hallani? Ha igen, akkor tudod, hogy ilyenkor a rossz kedvem nem neked szól. Csak hagynod kell nekem némi csendet és magányt, és néhány óra múlva már újra visszakapsz, olyannak, amilyennek megszoktál. De ha megsértődsz és odavágod, hogy talán már nem is szeretlek, veszekedni fogunk, az pedig nem vezet jóra. El tudod fogadni, hogy néha szükségem van nélküled töltött időre?

- Szeretsz akkor is, amikor gyenge vagyok? Mindig erős és határozott nőt akartál, de vannak napok, amikor úgy érzem, egészen apróra töpörödöm, és legyőzhet a világ. Ilyenkor kell a bátorítás. Még akkor is, ha hamarosan újra felkapom a képzeletbeli kardot, és bárkivel, bármivel megküzdök.

- Szeretsz akkor is, ha néha távolinak érzel? Ha olykor mindenben elbizonytalanodom, akár még kettőnk kapcsolatában is? Tudom, ez a legnagyobb kihívás. Pedig lesz ilyen, mindkettőnknél. De ha az első jelre rögtön indulatosan felszisszensz, és bevágod rám az ajtót, az nem segít. Azt hiszem, ebben a helyzetben szépen, szeretettel, szerelemmel tudjuk visszavezetni egymást a bizonyosságba, hogy van értelme a másikért, a közös életért küzdeni.

- Szeretsz akkor is, ha beteg vagyok? Most azt mondod, igen, de én már korán megtanultam, hogy bármi megeshet. Nem arra gondolok, amikor egy hétig náthás az ember. Hónapok, évek is jöhetnek, amikor egy váratlan csapás mindent kizökkent a rendes kerékvágásból. El tudnád viselni, hogy gondoskodnod kell rólam? És azt, hogy én gondoskodom rólad? Tudnál hosszú távon fizikai és anyagi áldozatot hozni kettőnkért? Van benned elég kitartás, hogy a bajban is velem maradj? Én képes vagyok erre. Te is?"

Egy pillanatra megremegett a toll a kezében, de aztán folytatta. Leírt mindent, amikről már régen úgy gondolta, hogy elkerülhetetlenül feltételei a szerelemnek. Aztán összehajtotta a papírt, szívdobogva autóba ült, és a férfi lakásához hajtott. Megtehette volna, hogy e-mailben küldi el a levelet, de az valahogy személytelennek tűnt. Így olyan, mint egy eskü.

Örök emlék lesz - már ha Roland ettől sem hátrál meg. Mert egyelőre minden szép és jó, de a java csak most jön. Ha eljegyzést és esküvőt akarnak, nem foghatják be a szemüket a jövő problémái előtt.  

Izgatottan bedobta a levelet a postaládába, aztán hazament, és várt. Tudta, hogy a fiú nem az a típus, aki valaha is magától belegondolt a fentiekbe, így a leírtak meghökkentik majd. Hogy mi lesz a válasz? Nem tudta. Csak abban volt biztos, hogy ezekben a percekben dől el, hogy milyen lesz a kettejük által formált közös jövő...

Forrás: she.hu