A férjem válni akar, és én nem kérdezem, miért

Kihagytuk az udvarias puszit, a kézfogást, és két méterre ültünk egymástól anélkül, hogy ezt külön megbeszéltük volna. Úgy tűnt, sokmindent még mindig ugyanúgy gondolunk, például azt is, hogyan illik távolságot tartani 2020 tavaszán. A bájcsevejt rövidre zártuk. Hogy vagy, jól, és te, én is. Aztán feltettem a kérdést.

- Akkor szeretnél elválni?

- Igen.

- Biztos vagy benne?

- Igen.

- Oké.

És mást nem is kérdeztem. Ennyi volt. Nem akartam magyarázatot, nem akartam további halasztást (pedig használhattam volna a vészhelyzetet ürügyként), és nem bámultam rá hosszasan, könnyekkel a szememben, ahogy egy hollywoodi melodrámában szoktak nézni az elhagyott nők.

Már egy éve külön éltünk. Ő költözött el tavaly márciusban, azt mondta, a kapcsolatuk kihűlt, és képtelen ebben a hamukupacban tovább fuldokolni. Akkor még kérdeztem. Sőt könyörögtem. Sőt vádaskodtam, sírtam, rimánkodtam. Egy évet adjunk magunknak, kérlek, addig ne váljunk el. Meglátjuk, hogyan működik az életünk a másik nélkül. Dönthetünk azután is.

Beleegyezett.

elhagyás okozta felértékelődés megszűnt.

De ennyi idő több mint elég annak az eldöntésére, hogy valaki velem akar élni, vagy nélkülem. Hogy szeretné-e még egyszer megpróbálni, rendbe hozni a kapcsolatot, vagy az újrakezdést választja. Ezért tettem fel neki a kérdést, és megkaptam a választ. A miért nem számított.

Talán a büszkeségem nem engedte, hogy rákérdezzek, vagy az, hogy rájöttem, semmit sem tehetek azért, hogy megmentsem a házasságomat. És bár szerettem őt, magamat még jobban szerettem, ez az érzés pedig nem engedi meg az embernek, hogy fájdalmas helyzetekben toporogjon. A házasságunk elutasítása az ő döntése volt, nekem „csak” annyi volt a dolgom, hogy összeszorított fogakkal valahogy feldolgozzam. Többé-kevésbé sikerült is.

Ha mégis megkérdeztem volna, miért döntött így, újrakezdődik a beolvasás, a hibáztatás, a kölcsönös vádaskodás véget nem érő folyamata. És akkor a fájdalom is generálódik. Nem akartam ebben újra részt venni. Néha a legrövidebb válasz a legjobb válasz.

Mindketten tovább mentünk az úton, ezúttal külön-külön. A saját utunkon, ami soha többé nem keresztezi egymást.

Tehát csak annyit mondtam, hogy oké, és hogy várom a keresetet, amint a járványnak vége. És megkönnyebbültem.

Forrás: Joy.hu