A férjem temetésén kezdődött a kapcsolatunk. Még nem merjük elmondani a családnak

Rettegtem a temetéstől, a szánakozó tekintetektől, a sajnálkozó rokonságtól. Nem szeretem nyíltan kimutatni az érzelmeimet, és legfőképpen attól tartottam, hogy férjem koporsója fölött nem fogom bírni visszatartani a könnyeimet.

A temetés előtti éjszakát – férjem halála óta először – végigaludtam. Mintha az álomba akartam volna menekülni és többé nem felébredni. A vekker azonban pontban nyolckor ébresztett és én napok óta végre először kipihenten, szinte nyugodtan ébredtem fel.

Mire megérkeztem a temetőbe, férjem családja már gyülekezett. Az ismerős arcok közé számtalan ismeretlen is vegyült, rokonok és soha nem látott barátok. Amikor észrevettek, hirtelen mindenki elindult felém, mindenki egyszerre akarta kifejezni az együttérzését. Egyetlen férfi maradt mozdulatlan: férjem egyik másod-unokatestvére, akivel addig egyetlenegyszer találkoztunk. Alig emlékeztem rá.

A szertartás alatt többször is találkozott a tekintetünk. Melegséget, együttérzést éreztem belőle. A halotti toron sem szóltunk egymáshoz, de tekintetünk gyakran összeakadt. A délután elteltével sorra búcsúztak a rokonok, barátok, s a végén ő is megszólított. Keveset mondott, de kezembe csúsztatta névjegyét: keressem meg, ha bármiben segíthet.

Már aznap este azon gondolkodtam, hogyan tudnék feltűnés nélkül kapcsolatba lépni vele. Végül az az ötletem támadt, hogy mindenkinek egy szabványlevélben fogom megköszönni az együttérzését, támogatását. Andrásnak is, de neki küldtem egy személyes hangú e-mailt is. Szinte azonnal válaszolt, így a temetés után néhány héttel levelezni kezdtünk.

Azóta együtt járunk, most már több mint két hónapja, jóllehet a legnagyobb titokban. Nem szeretném, ha megszólna a család. Én persze tudom, hogy a férjem nem haragszik; valahonnan fentről figyel minket, és örül a boldogságunknak.

Forrás: blikkruzs.blikk.hu