A férjem a lehető legkegyetelenebb módon tette tönkre az életem. Lehet ebből továbblépni?!

Mindketten közel járunk az ötvenhez, húsz éve házasodtunk össze. A férjem már az elején kerek perec kijelentette, hogy nem akar gyereket. Sem akkor, sem később. Sokáig nem is bántam, szerettük egymást, boldogok voltunk, a hosszú évek alatt csak néhányszor jutott eszembe, hogy valamit kihagytam.

Aztán lassan kiderült, hogy a házasságunk hazugságra épült. Nem is egy hazugságra. Több szeretője is volt, az egyikkel éveken át tartott a viszonya. Én nagy naivan kitartottam mellette, miközben ő fűvel és fával… A legjobban talán az fájt, mikor bevallotta: az egyik nem is csupán testi kapcsolat volt, beleszeretett valaki másba.

Őszintén megbánta, mondta valamivel később, neki csak én lehetek az igazi. Hosszú időbe beletelt, mire újra meg tudtam bízni benne. Úgy éreztem, talán sikerülhet visszaépíteni a kapcsolatunkat. Mondanom sem kell, végig hazudtam magamnak. Hiszen hiába javult meg az életünk, mégis ott motoszkált az agyam hátuljában a kétség.

És nem véletlenül. Kiderült, hogy újra felvette a kapcsolatot a „szerelmével”. Szörnyű érzés volt, mikor rájöttem: újra elárult. És talán még képes lettem volna megbocsátani neki, amikor érkezett az újabb pofon: a nő három hónapos terhes, az apa az én férjem. Húsz év alatt mindig visszautasított, amikor gyermeket akartam. Nekem már túl késő, neki meg megadatik az, amire én egész életemben vágytam. Gyászolom az elvesztegetett éveket. A családot, amit soha nem kaphattam meg tőle. Úgy érzem, hogy elpazaroltam az életem. Egyelőre azt sem látom, miként lenne lehetséges ebből a szégyenből még inkább e nagy fájdalomból felépülni.