3 és fél randi a férjemmel, avagy kimenő kisgyerekes szülő üzemmódban

Kezdjük a féllel, amit azért nem számolok egésznek, mert az volt a legelső, a legrövidebb és a legkevésbé jól sikerült. Az volt a terv, hogy a szüleim vigyáznak a kétéves kislányunkra, mi pedig röpke két óra alatt, 6-tól 8-ig csapunk egy görbének egyáltalán nem nevezhető estét a közeli olasz étteremben. A tervet meg is valósítottuk, csak közben a következő pontokon rontottuk el:

1. A kislányom sírt, amikor elmondtuk neki, hogy egy kicsit elmegyünk, és ettől rossz kedvünk lett. Pedig azt hiszem, ha végre elszántuk magunkat egy randira, és meg is szerveztük, akkor tanácsos egy kicsit megkeményíteni a szívünket, bármily kegyetlenül hangzik is, és egy évben egyszer egy picit önzőnek lenni.

2. A férjem rám szólt, hogy siessek a készülődéssel, majd amikor öt perc múlva ott álltam teljes pompában, csodálkozott, és nekem kellett további öt percet várni rá, ami pont arra volt elég, hogy a kislányom felnézzen a játékból, és rádöbbenjen, hogy tényleg elmegyünk, így nem sikerült észrevétlenül távoznunk.

3. Emiatt nekem külön is rossz kedvem lett, és megharagudtam a férjemre, mert úgy éreztem, ő rontotta el azzal, hogy elhúzta a készülődést. Ő pedig bevallotta, hogy nem szívesen hagyja ott a kislányunkat, amikor látja, hogy szomorú, még ha tudjuk is, hogy csak két percig lesz az. (Ismertek még ilyen férfit?)

Egy szó, mint száz, nem voltunk épp felvillanyozva. Úgy is mondhatjuk, hogy kötelességszerűen bekaptunk egy salátát, majd húztunk haza, amilyen gyorsan csak lehetett.

Az első normálisabb kimenőnkre egy barátnőnk esküvője kényszerített bennünket (hála neki!). Ez már ottalvós buli volt, mármint a kislányunknak, aki a szüleimnél töltötte az éjszakát. Délre átvittük kis porontyunkat, és csak másnap délben mentünk érte. Fura volt nélküle lenni huszonnégy órán át. Fura, de jó.

Este a férjem be is ismerte, hogy egészen másfajta figyelemmel és gyengédséggel tud felém fordulni így, hogy csak magunk vagyunk. (Most tekintsünk el a száz másik vendégtől.)

Kicsit később a következő párbeszéd zajlott le köztünk (ismertek még ilyen férfit?):

Egy egész nap együtt! Kicsivel karácsony előtt volt egy nap, amikor mindketten otthon tudtunk maradni, de az ovi még üzemelt. És akkor elkövettük azt a gonoszságot, hogy a gyereket bedugtuk a kisdedóvó intézménybe, mi pedig elmentünk csavarogni. Azaz dehogy csavarogtunk, pontos tervünk volt (minden percet ki kell használni!): elmentünk egy fürdőbe, ahol órákon át a meleg vízben ázva kibeszéltünk mindent, ami csak eszünkbe jutott, utána pedig bevettük magunkat egy thai étterembe, és megkóstoltunk egy csomó egzotikus ételt.

A szokott időben mentünk a kislányunkért az oviba, ebből a férjem nem engedett. (Ismertek még ilyen férfit?) De legalább addigra teljesen kicserélődtünk.

Már egy hete meg volt szervezve, nagyszülők vidékről Pestre rendelve, kiállításjegy megvéve, étteremben asztal lefoglalva. És aztán jött a körülmények összeesküvése. Kora reggel ugató köhögésre ébredtünk: betegség indul, ovi kilőve. Nekem aznap tárgyalás a munkahelyemen, ami miatt hetek óta szétizgultam magam. A férjem ment a gyerekkel az orvosi rendelőbe, ahol kábé két órát várakoztak: az ő idegeit meg ez tépázta meg. (Torokgyulladás, ovi egész hétre sztornó.) Épp hazaestem a tervezett indulás előtt fél órával. Kicsit nehéz volt átállítani magam randi üzemmódra, de végül sikerült.

A kiállítás felejthető, az étterem pedig kicsit lepukkantabb, mint a neten volt, de sebaj, ittunk egy-két cidert, elég sokat nevettünk és beszélgettünk. Igaz, sem én, sem a férjem nem nagyon tudtunk gondolatban eltávolodni a gyerektől, úgyhogy az idő nagy részében róla beszélgetünk. (Ismertek még ilyen férfit?)

Összegzés

Nos, azt hiszem, nem vagyunk túl nagy randiguruk. Van még hová fejlődnünk. De hogy szükségünk van randikra, abban biztos vagyok. Én inkább, mint a férjem: az az igazság, hogy győzködnöm kell őt arról, hogy legyen gyakrabban kimenőnk. (Ismertek még ilyen férfit?)

Forrás: Joy.hu