16 voltam, amikor közölték velem, hogy nem lehet gyerekem
Nőként hozzá vagyunk szokva a fájdalomhoz, és ahhoz is, hogy ezt magunkban tartsuk. Nagyanyáink korában a menstruáció egy szégyenteljes, titkolni való dolog volt, pláne, ha ez még fájdalommal is járt, és bár ma könnyebb a helyzet, a generációs traumák nem múlnak el könnyen
Amióta elkezdtem menstruálni, sosem volt normális, hiába reménykedtünk hosszú évekig abban, hogy idővel beáll. Tizenhat-tizenhét éves voltam, amikor egyértelmű lett, hogy komoly baj van: előfordult, hogy hónapokig szinte megállás nélkül véreztem, majd hónapokon keresztül egyáltalán nem, ezért az anyukámmal elmentünk orvoshoz. Az orvos közölte velem, hogy ugyan nem tudja, mi bajom van, de nem lehet gyerekem. Ha mégis, akkor is csak nagyon nehezen.
Mivel gyerekkorom óta arra vágytam, hogy egyszer anya legyek, a hír hallatán összetörtem, és nagyon megijedtem, hogy ez már a végleges diagnózis. Annyira megviselt lelkileg, hogy bár korábban imádtam a gyerekeket, ezután évekig nem tudtam kapcsolódni hozzájuk.
Tizennyolc-tizenkilenc voltam, amikor felkerestem egy másik orvost. Az előzőhöz hasonlóan ő sem tudta megmondani, mi bajom van, csak azt látta, hogy nem úgy működik a petefészkem, ahogy kellene. Ő már azt mondta, hogy az nem igaz, hogy nem lehet gyerekem, mert lehet, de nehéz út lesz, és sokat kell tennem érte.
Körülbelül másfél évvel később kezdtem el aktívan foglalkozni a problémával. Életmódváltásba kezdtem, az orvosom javaslatára csökkentettem a szénhidrátbevitelt, elhagytam a laktózt, majd a glutént is, és kifejezetten olyan mozgásformákat kerestem, amelyek segítik a méhem működését: Aviva-tornát, funkcionális edzést, jógát, Amazonbody-t. Ezek segítettek, de másfél évvel ezelőtt ismét minden rosszra fordult.
Ismét nagy fájdalmaim voltak, ezért elmentem egy specialistához, aki kirántott a sokéves sötétben tapogatózásból, és végre megadta a diagnózisomat:
PCOS és az endometriózis egy ritkább fajtája, adenomiózis.
Forrás: Joy.hu
Facebook
Pinterest